Zsóka Asztrológus-Számmisztikus

          SZERKESZTÉS ALATT MINDEN OLDAL  

 

                Párkapcsolat az asztrológia tükrében

 

                                                 

                                            Út az ismeretlenbe

Egy ismeretlen emberrel kell elindulnunk, egy ismeretlen úton, egy ismeretlen világba, amely jó esetben egy életünk végéig tartó utazás. Az is előfordulhat, hogy több kapcsolaton keresztül járjuk be ezt az utat, mert lelkünk azt választotta, hogy több páron keresztül éljük meg azokat a tapasztalásokat, amelyek fejlődésünket szolgálják. Így az új világ kibontakozása folyamatos, mindig rejteget újabb felismerendő területeket az éppen aktuális kapcsolat és önmagunk vonatkozásában. Ugyanis ez az ismeretlen világ valójában saját énünk ismeretlen, feltáratlan részeit rejti, akár azért mert még felfedezésre és kibontakozásra vár, akár azért mert valamely részünket (részeinket) sötétnek, elfogadhatatlannak tartjuk, és még saját magunk elől is rejtegetjük.

 

Ha azonban mind a felfedezésre váró részek, mind a felfényesítendő részek rejtve maradnak bennünk, akkor sohasem érhetjük el, tapasztalhatjuk meg saját teljességünket, határtalanság munkát, végtelenségünket. Ugyanis ezek a meg nem élt, ki nem bontakoztatott, vagy megtagadott, rejtegetett személyiségrészek folyamatosan megakadályoznak abban, hogy megélhessem egyéniségünk teljes aspektusát.

 

„Oly sokan rejtőzünk el önmagunk elől, s tán még azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az élet önmagunk felfedezésére irányuló utazás. Számomra a tisztánlátás annyit tesz, mint befelé fordulni, és tudni, kik és mik vagyunk valójában, tudni, hogy képesek vagyunk a kiteljesedésre, csak szeretettel gondját kell viselni önmagunknak. Nem önzés szeretni önmagunkat! Ezt hozza el a megtisztulást, amely által eléggé szerethetjük önmagunkat ahhoz, hogy embertársainkat is szerethessük.”

 

A kulcs: a teljes odaadás

Éppen ezért a párkapcsolat lényege, hogy össze kell fognunk, együtt el kell indulnunk egymásért és a közös útért. Mert onnantól fogva, hogy szövetségre léptünk (ez nem csak a házasság intézményével jöhet létre, hanem azáltal is, hogy két ember úgy dönt, összeköti az életét, elköteleződik egymás mellett), nincs te utad és én utam, hanem csak egy közös út van, amely a te utad is és az én utam is. Ebben rejlik a párkapcsolat egyik legnagyobb kihívása: teljesen megnyílni ennek az útnak, a másiknak, és végső soron önmagunknak, az Életnek, és ezáltal Istennek. Vagyis meg kell lépnünk az önfeladást, de úgy, hogy mégsem áldozzuk fel magunkat, saját egyéniségünket.

 

Valójában párunkon keresztül elsősorban saját Isteni Énünknek kell átadni magunkat, mert ha Ő vezet bennünket, az a kiteljesedésünket szolgálja. Ahogy a Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről című művében: „A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelem teljességének, aki teljesen odaadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, soha sem szabad azt firtatni, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.”

 

A cél: önmagunkra találni

 

Lelkünk pontosan azért vezet ahhoz a párhoz, akivel összekötjük akármennyi időre is az életünket, mert a rajta keresztül megélhető tapasztalások vezetnek rá arra az ösvényre, amelynek végén Önmagunkkal találkozhatunk, ha megnyílunk ennek a közös útnak. Gyermekkorunk, akár könnyűnek és pozitívnak, akár nehéznek és negatívnak éltük is meg, sok, nem valódi énünkhöz tartozó személyiségjegyet, hitrendszert ragaszt ránk, amely álarc és jelmez mögött ott rejtőzik az, akiként születésünkkor eredendően megérkeztünk a földi világba. A párkapcsolat egy jó lehetőség arra, hogy ezeket a nem hozzánk tartozó, teljességünk megélését gátló személyiségjegyeket felismerhessük, és lebontásuk magunkról, majd ennek köszönhetően felfedezhetünk Lelkünk azon aspektusait, ajándékait, amelyek pedig rejtetten ott várakoznak, hogy egyszer csak életre kelhessen és támogatások valódi énünk kibontakozását (lehet ez egy képesség, egy személyiségjegy, egy attitűd, stb.).

 

Mindez magával hozza, hogy meg kell válnunk megszokott, biztonságot adó, „jól begyakorolt” énünktől, életünktől, és utat kell engednünk személyiségünk új aspektusainak. Régi, biztonságot adó énünk elengedése akár félelmet is hozhat, ezért hajlamosak vagyunk inkább a másiktól várni a változást. Pedig, ha a másikban zavar valami, akkor az, bennünk is ott van, a másik csak tükröt tart nekünk, amibe sokszor nem esik jól belenézni.

 

Ezen túl a megszokottól való megválás akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi kapcsolat ideje lejárt, mert a két fél már nem tudja azt a „tapasztalási terepet” biztosítani egymás számára, ami további fejlődéséhez kell. Ilyenkor nem véletlen, ha egyikőjük, vagy akár mindkettőjük életében valaki új jelenik meg, ez is csak azt üzeni, hogy a régit elengedve el kell indulniuk egy másik tapasztalási ösvényen. És persze az is lehet, hogy ezt a lépést úgy kell megtennünk, hogy még nem tudjuk ki lesz az újabb párunk, de az Élet több szempontból is olyan tapasztalatokat hoz, amelyek azt üzenik, itt az ideje, hogy új utakra induljunk, mert valahol valaki más már „vár ránk”, akivel tovább haladhatunk az önmagunkhoz vezető ösvényen.

 

Ilyenkor az egyedül megtett útszakasz hozhat olyan önmagunkhoz vezető tapasztalatokat, amelyeket a társ jelenlétében nem szerezhetnénk meg, ekkor az egyedüllét tapasztalása adja azt a „csiszoló felületet”, amelynek révén személyiségünk új aspektusai napvilágra kerülhetnek. És lehet, hogy ezek pont olyan személyiségjegyek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az új társat be tudjuk vonzani.

A párkapcsolat, mint az önmagunkhoz vezető út (1.)

Életünk során kapcsolataink biztosítják fejlődésünk fontos alapját, rajtuk keresztül csiszolódik, érlelődik, változunk – ha felismerjük, hogy az adott kapcsolat milyen fejlődésre ösztönöz bennünket. A legnagyobb fejlődési lehetőséget azonban a párkapcsolat adja, amelyben két külön „univerzum” találkozik, és ezt a két külön világot kell a kapcsolatban egyesíteni, egységgé kovácsol. Ez pedig rengeteg olyan helyzetet hoz, ami valóban csiszoló, formáló hatással van a kapcsolatban részt vevő két emberre.    

„A szerelem olyan út, amelyre azért térünk rá, hogy a végén mindketten megérkezzünk önmagunkhoz.” (Kurt Tepperwein)

 

A párkapcsolat, mint az önmagunkhoz vezető út (2.)

Ahhoz, hogy fényes és sötét oldalaink felszínre kerülhessenek, elkerülhetetlenek a másikkal megélt ellentétek, konfliktusok. Így helytelen azt gondolni, hogy a párkapcsolat egy romantikus, felhőtlen, csak boldog perceket hozó társulás. Ha így lenne, pontosan a lényegét veszíti el, azt az egymást csiszoló lehetőséget, amely révén emelhetjük önmagunkat és a másikat is.

 

El kell tehát fogadni, hogy a célját beteljesítő, igazán előrevivő kapcsolatnak része kell, hogy legyen az egészséges mértékű konfliktus is, amelynek átalakító, alkímiai hője biztosítja, hogy személyiségünk „fekete szénpora” lecsiszoljon, leégjen rólunk, és Lelkünk Gyémántja napvilágra kerülve felragyoghasson. Mert ez az, ami az igazi boldogsághoz vezethet, amikor két ember egymást csiszolva, támogatva egyre közelebb kerülhet valódi énjéhez, amely az egyetlen lehetőség arra, hogy önmagunk teljességét megélhessem. A boldogság forrása pedig nem más, mint önmagunk, és ezáltal az Élet Teljességének megélése, nem pedig a rózsaszín felhőkbe burkolt illúzió világ, és nem is az álarc és a jelmez védelmében eljátszott szerep.

 

Kiút a konfliktusból: a közös győzelem

Ahhoz pedig, hogy a boldogság az életünk része legyen, segítségül kell hívnunk tudatosságunkat, amelynek fényével megvilágíthatjuk felfedezésre vagy felfényesítésre váró részeinket. A sötét oldalakkal való szembesülés hez pedig jó adag bátorság kell, hogy el merjünk indulni az önmagunkhoz vezető úton. Az önmagunkba vetett hiten túl hasznos lehet a bátorság ahhoz is, hogy vállaljuk a konfliktusokat, és elhiggyük magunkról, hogy mind a két fél számára emelő, a kapcsolatot erősítő módon tudunk belőle kijönni.

 

Lehet, hogy a konfliktus átmenetileg eltávolítja egymástól a két felet, de ha mindkettőjük számára fontos a kapcsolat, akkor törekszenek arra, hogy saját érzéseink feltárásával, őszinte megosztásával újra megtalálhassuk egymáshoz az utat, és így, személyiségük változásával magasabb szintre, egy még mélyebb szövetségbe emelhetik kapcsolatukat. Ezért nagyon fontos, hogy a konfliktus helyzet okozta stresszben is tudatosak tudjunk maradni arra, hogy egy csapatban játszunk, vagyis csapattársak vagyunk és nem ellenfelek, ezért a cél a közös győzelem kell, hogy legyen, ha a kapcsolat fenntartása fontos számunkra.Az eltávolodás ideje hasznos lehet mindkét fél számára, ha azt önvizsgálattal tölti, és megpróbálja megérteni a benne és a társában játszódó folyamatokat, valamint azt, hogy az adott szituáció milyen változásra ösztönöz.

 

A gyógyír: szeretet és gyengédség

Ehhez pedig elengedhetetlen a másikkal és önmagunkkal való együttérzés, amelynek révén megérthetjük a másik viselkedését, és így felfedezhetjük, hogy az sok esetben nem ellenünk szól, hanem az csak egy esetleges, múltból hozott sérülés, személyiség jegy, amely a másikban feloldásra és felfényesítésre vár. Ezért ilyen helyzetekben akkor tesszük mindkettőnknek a legjobbat, ha a másikat segítjük, támogatjuk ebben a folyamatban.

 

Ebben a legnagyobb segítséget a szeretet és a másikhoz való gyengéd viszonyulás adhatja. És persze ez utóbbiak akkor is nagyon fontosak, amikor magunknak kell szembenézni saját sötét oldalunkkal, amelyet a Szeretet erejével, az önmagunk felé tanúsított gyengédség (megértés, elfogadás, stb.) segítségével fényesíthetünk fel. Sok esetben sérült belső gyermekünk az, aki azt a szeretetet, elfogadást, elismerést, bánásmódot próbálja a másiktól megkapni, amit gyerekkorában nem kapott meg.

Nagyon fontos azonban felismerni, hogy ezt a szeretetet nem a másiktól, hanem magunktól kell megkapnunk, mert különben függőségi kapcsolatot alakítunk ki a másikkal. („A legigazibb, legmélyebb szeretet éppen arról szól, hogy saját magunkkal, saját Énünkkel esünk szerelembe.”Ugyanis a párkapcsolat egyenrangú társulás, amelyben mindkét félnek célja kell, legyen, önmaga és a másik kiteljesedésének támogatása, és egyéniségük összhangjának megtalálása. Az egyenrangúság érzését pedig elsősorban nem a másik adja meg, hanem mi magunk élhetjük azt meg önmagunk elfogadása, becsülése és szeretete révén, hiszen ezek támogatnak abban, hogy a másikkal egyenrangú félként kezeljük magunkat.

 

Valami új születik.

Valójában minden egyes konfliktus helyzet azért jön, hogy a két félben valami új születhessen meg. A születés pedig köztudottan egy fájdalmas folyamat, amelyben a szülő anya és a születendő gyermek összhangja, a folyamatra való tudatossága (ez a születendő gyermekben eredendően ott van) az, ami enyhítheti a fájdalmakat, és segítheti, hogy a születés folyamata minél rövidebb legyen. Így a párkapcsolatban is a közösen megélt összhang, egymás segítése, támogatása az, ami a vajúdó, önmaga egy részét éppen „megszülő” felet segítheti, hogy a folyamat minél kevésbé legyen fájdalmas és hosszú, valamint a konfliktus helyzet is könnyebben megélhető, kezelhető legyen. Egyúttal fontos a másikkal és önmagunkkal szemben tanúsított türelem is, időt kell adnunk a bennünk és a benne zajló folyamatoknak, amelyek révén a belső és külső átalakulás megtörténhet.

 

Azt azonban soha ne a másiktól várjuk, hogy ő majd kihozza belőlünk azt, akivé válni szeretnénk, megad vagy elhoz nekünk valamit, amit az életünkben látni szeretnénk. Ő csak a lényével inspirálhat erre bennünket, szeretetével, megértő-, és együtt érző viszonyulásáról segíthet bennünket, de felfedezendő és felfényesítendő részeinket csak mi tárhatjuk fel, hozhatjuk működésbe, vagy sötét részeinket illetően transzformálhatjuk azokat egy magasabb minőségbe. Önmagunkat kell ilyenkor „megszülnünk”, amiben a másik csak támogató lehet, de az érdemi „munka” a miénk. Senki sem hozhat el semmit az életünkbe, csak mi magunk.

 

Párunkon keresztül a Végtelen hív

Amikor vonzódunk valakihez (néha talán nem is értjük miért), akkor rajta keresztül valójában a Végtelenhez vonzódunk, amelyhez a mellénk rendelt társsal végig járt ösvény vezet. Ne féljünk hát megnyílni annak a társnak, akit az Élet és a Lelkünk hozzánk vezet (beleértve azt is, akit korábban vezetett hozzánk, és már egy ideje együtt élünk vele), mert rajta keresztül hív a Végtelen. Amikor megnyílunk neki, és annak az útnak, amit közösen kell járnunk, valójában az Életnek, a Végtelennek nyílunk meg, amely elvezet önmagunk határtalan teljességéhez, és az igazi boldogsághoz, amely csakis a Végtelennel (Valódi Önmagunkkal, a Forrással, Istennel) való Egység révén tapasztalható meg.

 

A férfi, a nő és kettejük kapcsolata

A családfelállítás módszere a rejtett konfliktusokat hozza a felszínre, de nem merül ki csak ebben, hanem megoldásokat is kínál azokra. Megmutatja a kivezető utat egy-egy sorstévesztés ből, és rávezeti az érintett személyt erre az útra. Ez a módszer lényege.

Mi lehet a csalódás oka a nőnél és a férfinél? Címszavakban: a gyűlölet megsavanyodott szeretet; a trauma szétszakadt okoz a lélekben. Ez akkor is így van, ha nem az érintettel történik meg, hanem az Anyával. Ha a nő kilép egy kapcsolatból, azt jelenti, hogy ő valami jobbat keres. Ha a nő elmegy, tudja, hogy kontrollál téged. Ha keresnél egy másik nőt, vége szakadna ennek a játéknak.

 

A férfi nem szeret veszekedni, ő cselekszik. Hallgatásba burkolózik (ez is a cselekvésnek egy formája). Azt hiszi, így macsó. Ha feladja ezt a macsóságot és meg tudja mutatni a magában lévő Embert, akkor, megnyílhat egy új út a kapcsolatban. Mind ketten egyformák vagyunk – senki sem több vagy kevesebb, és ha közvetíteni tudja ezt a nőnek, akkor létrejöhet a változás.

 

Kérdés, hogy melyik az a pont, ahol nem nyílt meg? Ez a legfontosabb. Mit jelent, hogy férfi és férfiuralom? Ha a férfiak uralmát nézzük, mivel van megjelölve? Borzalommal! Hihetetlen, mi mindent megtettek a férfiak a nőkkel évszázadokon keresztül.

 

Amikor valami hiányzik

Amikor egy férfi és egy nő találkozik, a férfi egyszerre rádöbben, hogy valami hiányzik neki, és a nő is tudja már, hogy neki szintén hiányzik valami. Végtére is mi a férfi nő nélkül, és mi a nő férfi nélkül? A férfit a nő teszi férfivá, a nőt a férfi nővé. Amikor kapcsolatra lépnek, mindketten megkapjuk azt, ami hiányzott. A férfi a nőt, a nő a férfit. Annak elismerése, hogy a másik – a férfinak a nő, a nőnek a férfi – hiányzik, alázatot jelent. Ez nem könnyű. Ilyenkor mindenki a saját korlátait fogadja el.

 

A férfi és a nő különbözik egymástól. A férfiak bizony alig értik a nőket. Látott már valaki olyan férfit, aki ténylegesen konyított valamicskét a nőkhöz? Találkozott már valaki olyan nővel, aki azt állította volna, hogy a férje megérti őt? Fordítva természetesen ugyanez a helyzet. A nők nem tudnak sokat a férfiakról, különben nem próbálkoznak örökösen a férfiak megváltoztatásával.

Amikor tehát a férfi és a nő találkozik egymással, mindketten valami idegenséggel szembesülnek. Valamivel, ami belőlem hiányzik, amit nem is értenek, de amire szükségük van. A férfinak szüksége van a nőre. Mi másért lenne férfi? Nő nélkül pedig nem is az. A nőnek pedig a férfira van szüksége, hiszen ő sem lehet nő a férfi nélkül, csakis általa. Minden más megoldás csupán átmeneti.

 

Ami élettel tölti meg a kapcsolatot

Találkoznak tehát ketten, két egymástól különböző ember. Kölcsönösen kiegészítik egymást, anélkül, hogy egyik a másikat értené, anélkül, hogy egyik a másikat igazán megértené. Így marad fenn közöttük a kellő izgalom és feszültség egy teljes életen keresztül. Újra és újra rácsodálkoznak egymásra. Ez tölti meg élettel a kapcsolatukat.

 

Amikor a férfi találkozik a nővel, abban a pillanatban elismeri, hogy ő maga nem tökéletes, hogy módosítania kell azon az elképzelés, miszerint ő, a férfi egymagában teljes ember. Mindez a nőre is igaz. Szükség van még valami másra is, fel kell adnia azt a meggyőződését, hogy ő egymagában az emberi lényeg igazi megtestesítője. Egyszerre ott áll vele szemben valaki, aki egészen más, ugyanakkor pedig lenyűgöző. Csodálatosak mindketten, a férfi és a nő, de különbözőképpen. Amikor ezt elismerik, egyidejűleg a saját magukról korábban kialakított elképzelésemmel is szakítanak és szerényebbé válnak. Ha egymással szembesülve mindezt belátják, akkor mindketten gazdagodhatnak a másik által, ami egyben a fejlődésüket is jelenti.

 

Fejlődni akkor tudunk, ha magunkba fogadunk valamit, ami egészen addig idegen volt a számunkra, valamit, ami a büszkeségünk feladására késztet. A párkapcsolatban ezt teszik kölcsönösen mind a ketten, a férfi és a nő. Ez által gyarapodnak, így fejlődnek.

 

Szükségünk van a másikra

Egyesek szeretnék megúszni ezt a szembesítést, például úgy, hogy a férfi a nőiességet, a nő a férfiasságot kísérli meg önmagában fejleszteni, mert így a férfinak már nincs szüksége a nőre, a nőnek pedig férfira. Így egymás nélkül is meglehetnek. Ez nagy tévedés. A párkapcsolat csak akkor lehet sikeres, ha mindketten – a férfi is és a nő is – beismerik, hogy hiányzik a másik, hogy a tökéletesedés érdekében szükségük van a másikra. Akkor lesznek teljesek és egészek, ha kölcsönösen megajándékozzák egymást azzal, ami a másikból hiányzik.

A szeretet hozzátartozik az emberhez és egészen általános jelenség. A szeretet tökéletesen érti, hogy szükségünk van másokra, mert nélkülük elsorvadnak. Ha a párunkkal együtt ezt kölcsönösen elismerjük, akkor képesek leszünk adni és elfogadni. Örülünk annak, hogy kapunk, és örülünk annak, hogy adni tudunk. Mindeközben pedig kölcsönös tisztelettel és megértéssel vagyunk egymás iránt. Azt kívánjuk, hogy bármi történjék is, az jó legyen mindkettőnknek. Aki ezt megtapasztalja, az tökéletesen érti, mit jelent az igazi, emberhez méltó szeretet.

 

Idegenné válunk egymás számára?

Ugye sokunknak ismerős ez? Kinek van kedve és ereje gyakran ahhoz, hogy kimozduljon egyáltalán, akár csak kettesben is? Pedig fontos lenne! Újra egymásra találni, beszélgetni, kettesben a gyerekek nélkül (ismerek olyan párokat, akik mindig csak barátokkal mennek, mert nem igazán van már mondandónk egymás számára). A séták kettesben, az esti beszélgetések, a meghitt pillanatok segítenek abban, hogy ne váljunk idegenné egymás számára az évek alatt. Ne akkor eszméljünk fel, amikor a gyerekeink elköltöznek, hogy: ki ez az idegen, aki itt lakik velem?

 

De ha ez már megtörtént, talán még akkor sincs veszve minden. Hiszen valaha szerettük egymást és összekötöttük az életünket, valószínű, hogy volt bennünk valami közös. Nos, ezt keressük meg! Minek örültünk akkor, mit szerettünk, merre jártunk, mi okozott örömet? Fedezzük fel újra önmagunkat és egymást, együtt. Ez mindkét fél közös munkája kell, hogy legyen, hiszen ha a másik nem akarja, nem fog működni! Kezdjünk el újra ismerkedni egymással, pótoljuk be, amire az évek során nem jutott elegendő időnk, energiánk. Járjunk el kettesben, menjünk oda, ahová szerettünk volna már rég, csak a gyerekek „miatt” nem lehetett. Találjunk ki magunknak programokat, egyeztessünk, ki mit szeretne, ki mire vágyik (színház, mozi, kiállítások, wellness, kirándulás, séta, sport, tánc, koncertek, hogy csak néhányat említsek). Biztosan találunk olyan tevékenységeket, amelyeket mindketten élvezünk. Észre fogjuk venni, hogy könnyebben viseljük gyermekeink távollétét, és hogy tudunk újra együtt, mi ketten boldogok, lenni.

„Nem magányra vagyunk teremtve, és akkor ismerhetjük meg magunkat igazán, amikor meglátjuk magunkat a másik ember szemében.”